Es Tuyo - Fernando Torres novella

Hola! :)

Mielőtt elérkezne a szombat, hogy megoszthassam Veletek a Gone too soon újabb fejezetét, arra gondoltam, hogy ebben az esős, borús időben szívesen olvasgatnátok egy-egy novellát is. Így választottam ki az ehhez az időhöz tökéletesen illő irományomat, amiről tudni kell, hogy talán nem lett a legtökéletesebb, mégsem javítottam bele sehol, hiszen ezt több, mint egy éve írtam. Innen az összefüggés a Blogger-nevemmel és a főszereplő hölgyemény nevével. Egyébként ez a történet az egyik örök kedvencem, számomra megunhatatlan a mellékelt zenékkel elolvasni, amikor csak pihenni szeretnék, vagy visszaemlékeznék azokra az időkre, amikor ezt írtam, mindig ezt a novellát választom.

Remélem, elnyeri a tetszéseteket, és egy jó indítása lesz a hétvégének! :)

Puszillak Titeket,

Adriana

Es Tuyo

So cold

Az üvegre érkező vízcseppek áradatának halk kopogása is hatalmasnak tűnő hangzavart kelt. Az eső megnyugtató dallama mellett az autó motorja még mindig jár, halkan dorombolva a hideg záporban.

Adriana fejét hátravetve az ülésben, mélyeket lélegezve próbál lenyugodni. Világosbarna hajába vezeti vékony ujjait, majd fújtatva konstatálja, remeg az idegességtől. Ebben a pillanatban bármit megtenne, csak hogy ne kelljen elviselnie ezt a belülről maró, égető érzést. Bár próbálja a szélvédőn túlra, egy hatalmas, ám szél által megtépázott fára szegezni, tekintete mégis elvándorol a vízcseppektől, egyenesen az anyósülés bőrfelületére dobott újságra.

Óvatosan kezébe veszi a súlyos magazint, majd könnyeit visszafojtva, a már szinte rongyossá olvasott oldalra hajtja a merev papírokat. Fülébe jólesően kúszik be a fényes papírok selymes, szinte hangtalan muzsikája, ahogy egymáson elcsúszva, ráhajlanak a másikra, elfedve ezzel minden apró betűs írást.

Megáll annál a bizonyos lapnál, majd mintha csak magát kínozná, felnéz a vele közös házukra, s kényszerítve mogyorószín tekintetét, elkezdi olvasni a cikk sorait.

Fernando Torres mégis visszaigazol a Matracosokhoz?

Bár azt már hosszú ideje tudjuk, a spanyol focista nem érzi magát a legjobban az angol futballválogatott mezében, eddig mégsem szánta el magát döntő lépésre. Talán eddig spanyol származású, angol kedvese, Adriana Solis tartotta benne a lelket, hogy tartson ki az angol csapatnál, Fernando Torres most úgy látszik, engedett a csábításnak, és valamilyen úton-módon már készen is áll, hogy a hasznos praktikákkal rendelkező, madridi ügyvédekkel kijátssza a Chelsea jogi embereit.

De mit szól ehhez a kedves barátnő? Adriana Solis londoni modell, több munkáját is végezte viszont Spanyolországban. itt ismerkedett össze Torresszel, ám hosszú hónapokig egyáltalán nem is tartották a kapcsolatot. Aztán mintha a sors keze lenne benne, újra összehozta őket egy fogadás, amikor Fernando már a Chelsea színeiben rúgta a bőrt. Néhány hónap randevúzás után pedig be is jelentették, egy párt alkotnak. És egészen mostanáig, két évig semmilyen problémával nem kellett szembenézniük. Mostanáig.

Minden jel arra utal ugyanis, hogy Torres mindenkivel tudatta, visszaigazolna a matracosokhoz, ezzel hátrahagyva az esős Londont. Csak éppen Adrianával felejtette el közölni, ő visszamenne Spanyolországba.

Fernando az üggyel kapcsolatban, amely egyébként hatalmas botrányt robbantott ki Angliában – az angol focidrukkerek Torrest, az angol nők pedig Solist magasztalják –, nem nyilatkozott. A szóvivője intézett néhány szót a BBC riporteréhez, melyben elárulta, Mr. Torres szívesebben térne haza a hazájába, de még egy szóval sem említette senki, hogy meg is teszi ezt.

Minden esetre mi reménykedünk – ahogy minden bizonnyal Ms. Solis is –, hogy Fernando Torres nem hagyja el a kékeket, és tovább játszik az angolok színeiben.

Könnyei homályosra mossák tekintetét, mellyel a papír fényes felületét pásztázza. Az eső sem csillapodott még, holott már reggel óta végeláthatatlanul esik, s még további felhők érkeznek az angol főváros felé, nyugatról.

Kisöpri arcába hulló, világosbarna haját, majd mélyeket lélegzik, ezzel lecsillapítva hangtalan zokogását. Durva mozdulattal törli le puha arcán sötét csíkokat hagyó könnyeit, majd az újságot a kesztyűtartóba gyűri. Szipogva néz ki a sötétített ablaküvegen, majd leállítja az autó motorját, s vékony ujjait a kocsi ajtajára helyezi.

Óvatosan kinyitja az ajtót, majd kiszáll, s becsapja maga mögött. A járművet be sem zárva fordul a nem is olyan messze álló ház felé. Egy terebélyes fa alatt állva még csak néhány vízcsepp pottyant selymes hajára, így ráérősen szegezi tekintetét az épületre, melyet bámulva hosszú órák óta itt állt.

A régi ház még az 1800-as évekből származik, s szürke, ódon téglái is ezt hirdetik. A hófehérre festett, osztott ablaküvegek a nőt mindig Angliára emlékeztetik, ezért is szereti annyira ezt a házat, nem messze Londontól. Tökéletes hely volt kettejüknek. De vajon van még jövője annak a fikciónak, amelyben közös gyermekeikkel játszanak a hosszú életet megélt ház hatalmas kertjében? Már maga sem tudja, mit gondoljon.

Tesz néhány bizonytalan lépést a ház felé, mely a keskeny, meredek utca túloldalán húzódik. Amint kilép a fa védelmező takarásából, sietős léptekkel indul el a kőből épült, alacsony kerítés mentén. Bánatos pillantásokkal illeti az esőáztatta, méregzöld borostyánt, mely egészében lepi már be a ház utca felőli falait, gondosan elkerülve az ablakokat.

Gondolkodás nélkül lépi át a kaput, majd felpillant a ház emeltén húzódó ablakokra. Egyikben sem ég lámpa fénye, holott késő délután felé járva már kezd sötétedni a szigetországban. Fellépked a szintén kőből készült lépcsőkön, majd megáll a verandán. Tekintete nyomokat keres, melyek biztosítják azt, hogy a férfi otthon van. Fellélegzik, amikor megpillant egy ütött-kopott tornacipőt és egy nemrég még eső által ázott, piros esernyőt. Fanyar mosoly ül ki telt ajkaira, arra gondolva, milyen vicces látványt nyújtott szerelme nap, mint nap, amikor ezzel az élénk színű esernyővel indult el az edzéseire.

Törékeny kezét a hideg fémkilincsre csúsztatja, s óvatosan lenyomja azt. Az üvegezett ajtó engedelmesen nyílik ki előtte, bebocsájtást engedve ezzel a házba. Belép, s nesztelenül csukja be maga mögött az ajtót, ezzel kizárva a kint tomboló vihar villámainak éles fényét, s az időről időre felhangzó mennydörgéseket. Lecsúsztatja karjáról a fekete bőrkabátot, melyet elázva dob a lépcső legalsó fokára. Kellemes bizsergés fut végig gerince mentén, ahogy lehunyja szemeit, s hallgatja a zivatar beszűrődő hangjait. Kilép elázott tornacipőjéből is, majd végigszántja ujjaival szanaszét álló, barna haját is. A bent uralkodó melegben tökéletesen jól kellene éreznie magát, csakhogy pillanatnyilag éppen sokkal nehezebb dolgokat görgetett elé az élet akadályképp.

Aprót sóhajt, majd alig észrevehetően megrázza fejét, ezzel elhárítva az elméjét ostromló, pusztító gondolatokat. Néhány lépéssel átszeli az aprócska előszobát, majd bepillant a tágas nappaliba, s amikor látja, hogy a helyiség üres, belép a nyitva álló, osztott üveggel díszített ajtók között. A krémszínű falakkal és meleg sötétbarna padlóval burkolt szoba közepén sötét bőrkanapé húzódik, azzal szemben egy tekintélyes méretű kandalló, melyben nemrég még tűz lobogott, felmelegítve az egész házat. A nőnek minden egyes díszpárnáról, melyek a kanapén sorakoznak, egy-egy történet jut eszébe. Lassan közelebb lépked, majd leül a puha pléddel letakart kanapéra.

Kezébe vesz egy párnát. Végigsimítja hosszú ujjait a finom, krémszínű anyagon, melyre sötétbarna színű cérnával horgoltak virágmintákat. Kezét végigvezeti a párna élein, majd megfordítja a puha anyagot. Tekintete a párna jobb sarkába téved. 2012. Egy évszám. Sok embernek nem jelent többet annál, hogy megint túlélt egy évet, megint túlvan egy szülinapon. De Adrianának? A nőnek többet jelent minden másnál. Ekkor ismerte meg élete szerelmét.

Ezek a párnák mind milliónyi emléket őriznek. Az egyik első csókjuk, a másik első kirándulásuk évének számát, dátumát jelzi. Némelyiken csak egy-egy szó, név, betű, vagy idézet áll.

Könnyáztatta arcát megtörölve, feláll, majd visszahelyezi a puha párnát a többi mellé. A nappaliból nyíló dolgozószobában sem talál senkit, ahogy az előtér bal oldaláról nyíló tágas, étkezővel egybenyitott konyhában sem. A sötét fából készült, fehér csempével burkolt munkalapú szekrények is megannyi apró emléket hoznak felszínre a nőben. A terebélyes hűtő fényes felületén kismillió színes cetli, hűtőmágnes áll.

Dia de Enero

A pultszigeten álló gyümölcsöskosáron is hagytak egy sárga papírlapot. Ahogy Adriana közelebb lépked a kellemesen meleg márvány járólapon, láthatja, a focista hagyta ezt az üzenetet neki két héttel ezelőtt. Csupán csak annyi áll rajta, hogy a férfi elment edzésre, de a délután már itthon is lesz. És szereti a nőt. Nagyon – ezt egy félresikerült formájú, piros szív is biztosítja. Könnyeit kipislogva szeméből, hitetlenül mosolyogva rázza meg a fejét. Talán már nem is szereti, még annyira sem, hogy elmondja neki, talán visszamegy Spanyolországba. Azt a fájdalmat nem élné túl, de jobb, mint firkászok tollaiból megtudni.

Miután végigjárta az alsó szintet, s kiment a konyhából nyíló télikert üvegekkel minden oldalról fedett falai közé, az emelet felé veszi az irányt. Tanácstalanul áll meg a sötét fából készült lépcső felső fokán. Két felé indulhat. Balra három hálószoba nyílik, eddig a jövőbeli gyerekeiknek volt fenntartva. Jobbra indul el mégis, s nesztelenül nyitja ki résnyire a hálószoba fehér ajtaját. Senkit sem lát a szobában, holott már szinte tudja, hogy Fernando csak itt lehet.

Végül erőt vesz magán, és félve ugyan, de a helyzethez mérten, határozottan tárja ki az ajtót. Azonnal oldalra fordul, ahogy a terebélyes mahagóniból készült franciaágy húzódik, két mindig rendetlen éjjeliszekrénnyel megtoldva, melyeken könyvek halmai, néhány képkeret, papírok, telefontöltők vannak ledobva.

Szinte érzi, ahogy szívét valamilyen ismeretlen erő szorítja össze, mikor megpillantja Fernandót. Védtelenül, akár egy kisgyerek.

Az ágy szélén ül, könyökével térdén támaszkodik, s nagy kezei közé rejti eddig szinte csak vidámnak látott arcát. Egyenletesen lélegzik, lassan, mintha bármikor abbahagyhatná. A lába mellett, a világos krémszínű szőnyegen egy összegyűrt újság árválkodik, melyről Adriana azonnal felismeri, melyik az. Az az újság. Nagyot nyel, közben még mindig elernyedt kezeit maga mellett tartva csak áll ott, és egy szó sem jön a nyelvére.

Mégis mit mondhatna? A gondolatok villámgyorsan futnak át a fejében, s sok közülük ott is ragad, rémképeket, különböző talányokat festve a nő elé. Egyiket sem szeretné, ha megtörténne. Miért nem jöhet végre egy olyan kitaláció, egy olyan ábránd, amiben minden rendben van? A választ szinte már akkor is tudja, amikor még fel sem tette a kérdést. Neki kell tennie azért, hogy ne legyen a végkifejlet olyan, amelyektől minden pillanatban megriad.

Szólásra nyitja ajkait, de hangok helyett csak néma levegő áramlik ki torkából. Majd visszacsukja a száját, és hangtalan léptekkel indul el a férfi felé, aki még észre sem vette, hogy nincs egyedül.

Fernando csöndesen hallgatja a kívülről beszűrődő eső monoton hangjait. Hiányzik neki a nő. Hiányzik a hangja, a pillantása, a gyöngyöző nevetése…

Óvatos érintés rántja ki álomvilágából. Egy pillanatra úgy érzi, még az eszméletét is elvesztette, de nem mozdul. Amikor kék színű, kockás ingjén újabb érintés indul útnak, majd ehhez egy puha, vékony kéz is csatlakozik, nyugodtan sóhajt fel. Adriana.

– Szia. – suttogja halkan, majd kezeit leengedi a combjára, és felemeli fejét. A nő óvatosan, szinte teljesen az ágy legszélén ül, olyannyira határozatlanul, hogy Fernando elgondolkodik, vajon ha ő megmozdul, ijedt gazellaként ugrana-e föl.

A nő szótlan marad, bár a férfi látja szeme sarkából, ahogy lehajtja a fejét. Őrjöngeni tudna, ha megint eszébe jut, alaptalan vádak miatt okozott fájdalmat élete legfontosabb személyének. Határtalanul dühös volt, amikor az öltözőben meghallotta egy csapattársától, hogy benne van az újságokban. Mindenki azt kérdezgette tőle, komolyan elmegy-e. Megállították az edzése végén, az utcán, a parkolóban, a virágárusnál, ostoba kérdésekkel bombázva őt.

Aztán az újságárusnál meglátta az ominózus napilapot. Hatalmas szalagcímmel hirdette, hogy Fernando Torres visszaigazol-e a matracosokhoz. Első gondolata az volt, mégis mi közük van ezeknek a mindenbe beleugató firkászoknak. A második az volt, mit fognak ehhez a rajongók, a szurkolók, a csapat szólni. De mindvégig, talán tudatán kívül Adriana volt az, aki miatt aggódott.

– Sajnálom, Kicsim. – szólal meg újra. Mély, halk hangja szinte már elviselhetetlenül hangosan hat a közöttük beállt néma csöndben. Adriana az ágy mogyoróbarna dísztakaróján fekvő halványrózsaszín rózsára függeszti gyönyörű tekintetét, kerülve Fernando pillantásait, a spanyol férfi pedig kitartóan vizslatja a nő arcát, hátha leolvashat róla bármilyen érzelmet. – Én nem… én nem akartam ezt. – nyögi ki végül, azonnal rá is eszmélve, hogy rossz szavakkal fogalmazta meg gondolatait.

– Nem akartad? – kiált fel az angol nő indulatosan, majd felugrik az ágyról, és a hatalmas hátsókertre nyíló erkélyajtóhoz lép. Az osztott üvegre hulló, majd hosszú úton lefolyó esőcseppeket figyeli, s a mögöttük eltúlozva kialakult, mesebeli világot. – Nem akartad. De megtörtént. – suttogja végül megtörten, szinte magának, a férfi mégis tisztán hallja, mit mondott.

– Nem, Ria, félreértesz! – áll fel Fernando is, idegesen túr bele világos, félhosszú hajába. – Tényleg fogalmam sincs ki találta ki azt a marhaságot, és miért. Hinned kell nekem!

– De Fernando! – fordul meg Adriana, érzi, ahogy kezd a türelme elfogyni, és már így is teljesen szétzilált idegszálai lassan elérik azt a határt, amit már nem bír ki kiabálás nélkül. Holott a szíve mélyén pontosan tudja, hogy a szerelme nem tenne ilyen dolgokat. Pontosan tudja, hogy ha valóban ez lenne a szándéka, Fernando vele beszélte volna meg elsőként. Ám a seb, amelyet a reggel elolvasott újságcikk okozott, csak még jobban fáj, ha arra gondol, a férfi elhagyta volna.

– Soha, hallod? Soha nem terveztem, hogy elhagyom a Chelseát, és főleg téged. Nem is értem, ki és milyen szándékból találta ki azokat a mocskokat, amiket abban a szennylapban írnak. – kezd beszélni Fernando, majd kicsit nyugodtabban visszaül az ágyra.

– Nem tudom, hihetek-e neked. – suttogja a nő megtörten, érzi, ahogy elindulnak arcán az apró, sós könnyek, s benedvesítik puha, nap barnította bőrét. A férfi újra feláll, magához szeretné csak húzni a nőt, s elfeledtetni vele minden bajt.

Adriana azonban kitér a férfi elől, s sebes léptekkel szalad le a lépcsőn. Átrohan a konyhán, s rá sem hederítve az egyre nagyobb cseppekben zuhogó esőre, belelép egy tornacipőjébe, és a télikerten keresztül a kertbe fut. Hagyja, hogy az eső eláztassa vastag, krémszínű pulóverét és élénk kék farmerét. Az sem érdekli, hogy barna haja egyre nedvesebb lesz, majd arcához és hátához tapadva ázik el teljesen. Gyors léptekkel szeli át a hosszú kertet, majd kilép a hátsó kerítést megtörő fakapun, mely egy apró patakhoz vezet.

Hosszú percekig ül egy hatalmas tölgyfa árnyékában, ahol az eső sem éri, s figyeli a gyors esésű kis csermelyt, amely a közeli dombok között ered. Végtelenül nyugtatóan hat rá a néma csönd, melyet egyedül az eső kopogása tör meg. Semmilyen madárcsiripelés, macska settenkedő lépése, kutyák ugatása nem zavarja meg nyugalmát. Örökre szeretne itt maradni, így, a hűvös kavicsok között térdelve, figyelve a kristálytiszta vizet. Hallgatva a csobogását, miközben néha elnyel egy-két mohás kődarabot, mely kiáll sekély medréből.

– Mi amor! – hallja meg a férfi nyugtató, barátságosan mély hangját. – Adrianám! – Fernando szorosan a nő mögé ül, amikor Adriana nem mozdul egy tapodtat sem, s mérhetetlen boldogsággal konstatálja; a nő, a szerelme egyre közelebb csúszik hozzá, majd makacsul tekintetét még mindig a csobogó patak tiszta vizére szegezve, belekuporodik a férfi ölébe. – Szeretlek!

A nő csurom vizesen ül, míg Fernando kevésbé ázott meg, köszönhetően annak, hogy gyorsan szaladt, és nagy lépteivel pillanatok alatt átszelte a zuhogó esőben a kertet. Hallgatják a csöndet, s az eső kopogását a faleveleken, közben egyre nyugodtabban lélegeznek.

– Hiszel nekem, Egyetlenem? – teszi fel a számára legfontosabb kérdést a férfi percekkel később.

– Hát persze, hogy hiszek neked, El Niño! – fordul meg Adriana a spanyol szoros ölelésében, és vékony lábait a férfi dereka köré kulcsolja.

Homlokát a férfiénak nyomja, majd óvatosan egy apró csókot csen szerelmétől.

– Szeretlek! – suttogja Fernando halkan, majd elmosolyodik, és hirtelen ledönti maga mellé a nőt. Fölé emelkedik, és még mindig mosolyogva figyeli a nőt, aki nevetve felsikkantott, amikor váratlanul fölé kerekedett a focista.

Újabb csókért hajol le, majd ajkaikat édes mosollyal illesztik össze. Tökéletesen, mint amilyenek ők is.

A férfi, miközben már összeölelkezve fekszenek a meleget adó kandalló előtt, s a sárga lángokat figyelik szótlanul megfogadja, hogy soha többé nem okoz annak a nőnek fájdalmat, aki törékenyen fekszik izmos karjai között, s csupasz háta a mellkasának nyomódik. A nő pedig körüllengve a spanyol finom illatával, lassan elszenderül, s a világért sem adná azt a pillanatot senkinek, amikor elzárva a külvilágtól, szerelme karjaiban lépheti át az álmok országát.