Again - Fernando Torres novella

Egy számomra nagyon kedves novella, amit a drága Catalinának ajánlok, hogy olvashasson egy kis szösszenetet az ő Nandójával!

Again

If you could see me now

Madrid

Sötétséget hozó, csillagokkal pöttyözött ég borul a még mindig vibrálóan éber főváros fölé. Az ébenfekete eget vörösesen izzó fényár színezi meg, s a távolban remegve pislákoló csillagok fényével eggyé válva illan el a messzeségben. A fülledt, forró levegő helyébe enyhülést hozó, lágy szellő finoman simítja végig a spanyol metropolisz több százéves múlttal bíró, ám még mindig élettel teli épületeit, mintha csak tudná, ezek a régi idők óta álló építmények mennyi mindent láttak a történelem során. Ahogyan az utcákon lassan sétáló nők hosszú, dús hajába, úgy a fák lombjaiba is óvóan, puhán túr bele a fuvallat, elmosva minden lélek baját, bűnét.

Egy kívülről, s belülről is megtört női alak ül magába roskadva a hideg, fehér neonfényekkel megvilágított kórház kihalt folyosóján. Vékony kezeivel takarja el színtelen arcát, s akárhányszor újra ő költözik gondolatainak középpontjába, hajába vezetett, hosszú ujjai s erősebben szorulnak a puha, sötét tincsekre. Szeretné már, ha ennek az egésznek vége lenne. Nem a maga érdekében, hanem a szőke, fiatal nőében, aki minden élettől megfosztva fekszik egy szegényesen berendezett kórházi szoba kényelmetlennek tűnő ágyában. A fehér takaróhuzat alól is feltűnően látszik, mennyire sovány, meggyötört.

Vanessa hirtelen áll fel a kemény, fehér műanyagból készült székek egyikéről. Ahogy felemeli fejét, s szembe találkozik a kórterem üvegezett ablakával, gyomra összeszorul, s újra érzi, nemsokára megint a fehér színekben úszó mosdóban kell menedéket keresnie, nehogy napokkal ezelőtti reggelijének maradványait visszaöklendezze. A rátörő éhségtől szinte már szemcsésen lát, míg erősen meggyengült teste lassan azt az alig ötvenkilós nőt sem fogja elbírni, amilyen állapotban most van.

Vékony ujjait az ablak alatt futó, krómozott korlátra szorítja, körmei szinte teljesen elfehérednek átlátszó körömlakkja alatt. Forró homlokát a számára jéghidegnek ható üveglapnak dönti, szemeit lehunyja. Lelkében vívódva gondol az elkövetkezendő órákra. Fájó szívvel hívta fel a férfit, kinek telefonszámát már több, mint egy éve nem tárcsázta, szinte nem is beszélt vele. Görcsösen akarta azt gondolni, ráerőltetni a mindig kitartó, makacs, gúnyos elméjére, hogy Sonia megérdemelte életének utolsó, fiatal éveiben a szerelmet, a törődést. Szánalmasnak érezte magát néha, amiért ennyire ragaszkodott kétszínű barátnőjéhez, amikor tétlenül hagyta, hogy a társasági pillangóként gyakran viselkedő francia nő szépen lassan elmarja mellőle meghasonult szerelmét.

Már neki is túl sok volt ez. Ökölbe szorított kezekkel hallgatta végig Sonia nyavalygását, mikor a nőnek nem tetszettek a kemoterápia által meggyöngült végtagjai, s már nem folytathatta a modellkedést. Nem bírta végignézni, ahogy a valaha még legjobb barátjának, bizalmasának nevezett nő belülről lassan a gyilkos rák martalékává vált, mégis inkább a külseje miatt aggódott. Soniát megnyugtatta a tudat, hogy szépen, élete teljében fog meghalni. Isten meghallgatta a kérését, s amíg a nő teste a betegségével harcolt, szép külseje érintetlen maradt. Haja nem hullott ki a rákkal folytatott harcban, a bőre élettel teli, puha maradt, a szeméből nem veszett el a fény, s ez lett a nő veszte. Sonia nem hagyhatta, hogy fényesnek ígérkező karrierjét egy ilyen „semmiség” kettétörje.

Vanessa csupán szánalomból maradt a francia nő oldalán még mindig. Sok éjszakát végigszenvedett, amikor Fernando elhagyta őt és behódolt Sonia múlandó szépségének és megnyerő személyiségének. Mégsem hagyta magára barátnőjét, amikor az megtudta, lassanként egyre biztosabban sodródik a rák végső, halálos stádiuma felé. Nem hagyott fel a kemoterápia utáni látogatásokkal, a késő esti telefonbeszélgetésekkel, ahol gyakran ő volt a szenvedő alany, ő vált Sonia haragjának áldozatává. Hagyta, hadd tomboljon a francia nő, a végletekig elment volna azért, hogy a nő életét jobbá tegye.

Soniát nem foglalkoztatta a gondolat túlságosan, hogy elszerette legjobb barátnőjének igaz szerelmét. Fernando számára egy istent testesített meg, az izmos, nap barnította test, a szőkésbarna haj, a nagy, mogyorószín szemek, a telt ajkak mögött húzódó szabályos fogsor. Ő ilyenre vágyott mindig is, és gyakran próbálkozott be a focistánál, hogy elcsábítsa. Aztán amikor ez végül sikerült, jót mulatott barátnőjén. Kegyetlenül szorította magához Fernandót, nem foglalkozva a férfi érzéseivel, amik még mindig Vanessa után vágyakoztak. Francia életstílusával, s meggondolatlanul elhangzó kijelentéseivel betegsége alatt is mindvégig azt sugározta az emberek felé, ő hallhatatlan és soha túl nem szárnyalható. Egyedül Vanessa tudta, a francia nő mennyire sebezhetővé vált, mennyire elkeserítette a tudat, hogy lassan, fájdalmasan és talán csúnyán is fog meghalni.

Fernando pedig úgy érezte, muszáj elviselnie a szőkeség minden rossz tulajdonságát, hiszen ha Soniával véget vet hullámzó kapcsolatának, azzal akár örökre egyedül is maradhat. Másrészt fájt látnia, ahogyan szerelme minden nap szenved. Magát ostorozta, amiért hagyta Soniát, hogy manipulálja, s azzal, hogy még a beteg éveiben is a francia nő mellett maradt, csak arra szolgált, hogy Vanessát elmarja maga mellől, és természetesen Sonia oldaláról is, hiszen a fiatal nőnek csak ártani tudott már egykori barátnője.

A fiatal nő megfáradt léptekkel ül vissza az öntött székek egyikére, fekete bőrből készült laptáskája felé nyúl, s kiveszi fekete telefonját annak védelméből. A készülék gombját lenyomva realizálódik benne, már lassan hajnali két óra, s Fernando még mindig nincs itt. Kétségbeesetten kezdi az intenzív osztály ajtaját szuggerálni, hátha akkor a magas focista feltűnik ott, ám ez mégsem történik meg. Nem jött el. Visszaejti a telefonja köré görcsösen szoruló kezeit az ölébe, majd nagy figyelmet fordít az elsötétülő készülék fényesen csillogó üvegfelületére.

Most mindent megtenne, hogy ne kelljen itt lennie. Bűnösnek érzi magát, amiért egy életre összetörte Vanessa lelkét, s még így is látnia kell a nőt, lassan minden nap. Sokszor érezte, hogy nem tud magának megálljt parancsolni, amikor Sonia halk hangját hallgatta, ahogyan a francia nő a saját, kicsinyes problémáiról beszélt hosszú órákon át Nessának, közben feltűnően szorongatta a hallgatag focista kezét, mutatva, az övé. De Fernando nem az övé akart lenni. Szeretett volna visszamenni az ő Vanessájához, elfelejtetni vele a sok nehézséget az életben, boldoggá tenni, és közben az igazi, régi Fernandóvá válni. Mégsem tehette, mert a lelke mélyén úgy érezte, azzal csak még jobban megkeserítené a spanyol nőt.

Gondolataiból nagy nehezen a felszínre kerülve, kiszáll sötétkék sportautójának kényelmes bőrüléséből, majd bizonytalan lábakon indul el a kórház felé. Még mielőtt teljesen elérné az épületet, magas alakját viszontlátva a fotocellás üvegajtó visszatükröződő felületén, szánalommal vegyült haraggal gondol magára. Az elveszett kisfiúra hasonlító, fekete ingbe és sötét farmerbe bújtatott férfi számára egy olyan személlyé vált, aki kivetkőzve önmagából, egy egészen másik életbe csöppent. Olyanba, amit sosem akart megtapasztalni. Nem akarta megtapasztalni, mit érezhet a másik fél ilyenkor, mégis lett volna inkább a belülről szenvedő Vanessa helyében, ha ezzel segíthet a nőnek.

A spanyol nő gondolataiba merülve ül még mindig mozdulatlanul a műanyagszék kényelmetlenül hűvös felületén, miközben néha felpillant az előtte álló ajtóra. Az ajtó mögött ott fekszik a nő, aki régen talán még kiállt volna mellette a bajban, ma már azonban csak önmagára gondolva cselekedett mindenben. Vanessa még a mai napig sem tudta megérteni, Sonia miért tette ezt vele és Fernandóval. A francia nő bár világ életében önző volt és saját magától elszállt, azt azért még Vanessa sem tudta volna a legvadabb rémálmaiban sem elhinni, hogy ez fog velük történni.

Átkozta a pillanatot, amikor összebarátkoztak. Amikor gyermeki örömmel mutatta be egymásnak szeretett barátját és legjobb barátnőjét. Akkor nem akart még tudomást venni Sonia féltékeny, néha a férfi felé kacérkodó pillantásairól, az önkéntelennek elkönyvelt kijelentéseiről, amik inkább hajlottak a könnyed flört felé, mint a szolid társalgás felé. Semmibe vette ezeket a jeleket, pedig igazán nem szabadott volna.

Erőtlen keze idegesen szorul ökölbe, ahogyan újra meg újra végigpörget minden kétes mozdulatot, mondatot, pillantást az agyában, amivel Sonia magához próbálta vonzani Fernandót. Pillanatok alatt ráeszmél, a legjobb barátnőjének nevezett nő csupán kihasználta, felhasználta ahhoz, hogy egy se veled, se nélküled kapcsolatba léphessen a spanyol nő szerelmével. Vanessa a lassan eltelő másodpercek törtrésze alatt tudja kijelenteni magában nyíltan mindazt, amit már hosszú ónapok óta sejt, tud, érez. Sonia önző játékszerei voltak, s még mindig azok, a francia ugyanis a halálos ágyán is csak a saját, önös érdekeit tudja szem előtt tartani.

Egy, továbbra is ökölbe szorított kezeire rásimuló, meleg érintés rántja ki emlékeinek megállíthatatlan örvényéből. Amikor felpillant, szíve szinte megáll egy fél pillanatra, majd amikor a nő úgy érzi, már visszatért a rendes kerékvágásba, őrült tempóban kezdi el pumpálni testében a vérét. Alig hallhatóan köszön a férfinak, aki szótlanul ül le mellé a székre, de kezét még mindig nem ereszti. A nő megadóan hunyja le szemeit néhány másodpercre, majd kinyitja ujjait, és hagyja, hogy a férfi finom érintésével összefonja ujjaikat. Lelkét kellemes meleg árasztja el, szégyenlős pillantásával sebtében méri végig a férfi enyhén borostás arcát hosszú, fekete szempillái alól, majd inkább kissé elfordítja arcát, hogy ne kelljen látnia őt. Hogy az agya ne vehessen tudomást arról, Fernando az, a lelke mégis érezze, a férfi érintéséből még mindig valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés árad.

A férfi nem tudván mit kezdeni magával, ujjaival Vanessa puha kezét cirógatja, s pár perc múlva kissé előre hajolva, a nő lábai felé nyúl. A mellette álló széken heverő borítéktáskát veszi kezébe, majd a spanyol nő tűsarkúba bújtatott lábai között leesve árválkodó telefonját elteszi a táskába. Vanessa meglepve pillant rá, de néhány másodperc múlva újra tüntetőleg néz el a másik irányba. Fernando szinte függőjévé válva a sötétbarna szempárnak, kétségbeesetten próbál valamit kitalálni, mit mondjon a nőnek.

– Sajnálom. – motyogja végül, de amit hangosan is kimondja ezt a jelentésétől terhes szót, meg is bánja. Vanessa pillantását rá emelve akar valamit mondani, végül mégsem teszi. A férfi látja a szemében a fájdalmat, a keserűséget, de ugyanakkor az édes meglepettséget is, amivel talán sikerült a focistának pár kellemes percet szereznie a nőnek.

– Mondj kérlek, valamit. – szólal meg a nő, kellemes hangja kissé rekedt, ám még így is a legszebb dolog, amit a focista hallhat. Fernando nem tudja megérteni, hogy lehetett akkora hülye, hogy magára hagyja a nőt, hogy kissé leitatva vörösborral, egyáltalán rá tudjon úgy nézni Soniára, mint nőre. De ezen már nem változtathat, így csak reménykedik örök optimista énjével, még nem veszett el minden a szerelmükből.

– Nem szabadott volna, tudom. Már rég elveszítettelek, de mindennél jobban szeretnélek visszakapni. – mondja, pillantását végig a nőn tartja, aki félve pillant fel rá. Észrevétlenül továbbra is összekulcsolódó ujjaikon érzi, a nő bátorítólag megszorítja a kezét kissé, jelezve, hogy folytassa. Így tette ezt mindig is, amikor nehéz dolgokról kellett beszélniük. – Nélküled már a foci sem a régi. – motyogja immár maga elé bámulva, fel sem fogva szinte, hogy ezt a nő is hallja. –

– Már semmi sem a régi. – szólal meg Vanessa hosszas hallgatás után, majd amikor Fernando szemébe nézve egy elveszett gyermek kétségbeesett tekintetét látja, lelke megenyhül, s kénytelen rájönni, ő sosem tudott erre a férfira haragudni. Telt ajkai apró, kedves mosolyra húzódnak, mire a spanyol focista is kissé elmosolyodik. A nő reméli, Fernando végre megértette, ő csak erre a pillanatra vágyott. A pillanatra, amikor a férfi tudtára adhatja, mindvégig ugyanúgy érzett, s lelkét egy apró kalitkába zárta, várva, hogy a férfi visszatérjen hozzá. Talán a spanyol nő szánalmasnak tűnhet mások szemében, mégsem érzi magát annak. Ő és Fernando megharcolt azért, hogy együtt lehessenek, hogy boldogan élhessenek, és Vanessa nem hagyhatja ezt veszni olyasvalaki miatt, akinek végig a saját jóléte és igényei lebegjenek a feje felett.

Halk súrlódással a fényesre tisztított padlócsempén nyílik ki a folyosót lezáró üvegajtó. Egy hosszú, fehér köpenybe bújt, őszülő férfi lép be rajta, majd elindul a két ott tartózkodó személy felé.

– Üdvözlöm önöket. – szólal meg Fernandónak és Vanessának túlságosan is hangosan. – Attól tartok, rossz híreket kell közölnöm. – mondja, az orvos zöldes fényű tekintete aggódó, minden bizonnyal Sonia a téma tárgya, csak fél kimondani a francia nő nevét. – Señorita Delatour helyzete egyre kilátástalanabb.

Az orvos tétovázik, nem akar semmit elhamarkodottan közölni, mégis tudja, hogy muszáj. – Mondja, meg fog halni? – szólal meg Vanessa, pillantása aggódó, de a nő tulajdonképpen szeretne ebből a szerepből örökre kilépni. Igazságtalan lenne Sonia irányában, ha Vanessa csak rá is merne nézni Fernandóra másképp, mint egy barátra szokás, a spanyol nő ezt mégsem veszi figyelembe. Sonia a legjobb barátnőjét csapta be és árulta el, míg Vanessa ezt egy számára szinte ismeretlen, közönyös nővel fogja tenni, aki nem érdemli meg azt, hogy a spanyol focista bűntudattal élje le az életét, és eméssze magát Sonia jelentőségteljesen szemrehányó kijelentései miatt.

Fernandót mégis mellbe vágja az, hogy Vanessa ennyire naiv, manipulálható azok után is, hogy az egyetlen személy, akiben régóta megbízott, így becsapja. Hirtelen mérhetetlen düh uralkodik el rajta Sonia iránt, aki ezt tette a nővel. A focista és Vanessa már gyerekkoruk óta ismerték egymást, fittyet hányva a világra kötöttek életre szóló barátságot alig nyolc évesen, amikor a gazdag családból származó Vanessa és a szegény, focilabdáért megvesző kisfiú, Fernando találkoztak. S most a férfi újra azt érezte, mint az ismeretségük alatt sokszor; az ő Nessáját meg kell védenie, minden áron.

– Attól tartok, Señorita Delatour már nem éri meg a reggelt. – mondja végül a főorvos, majd lepillant a kezében lévő papírokra. Minden bizonnyal a leletek eredményeket olvassa onnan le. – A kisasszony a figyelmeztetésem ellenére sem hagyott fel több, mint egy éve az alkoholos italok fogyasztásával és a megterhelő diétákon alapuló fogyókúrákkal. Ha ezeket a szabályokat betartja, és megjelenik rendszeresen a kemoterápiákon, most már talán teljesen mentes lehetne a ráktól. – Vanessa és Fernando meglepve néznek össze. Ők erről semmit sem tudjak.

– Az éjszaka folyamán el fogjuk Señorita Delatourt veszteni. – szólal még meg utoljára az orvos, hangja halk, mintha már készülne arra, hogy részvétét tegye. – Még utoljára bemehetnek hozzá, hogy elbúcsúzzanak tőle. Talán félig meddig még magánál van.

– Köszönjük. – suttog Fernando, maga elé mered, s amikor az orvos eltűnik újra az üvegajtó mögött, nagy kezével megkeresi Vanessa apró kézfejét. Néhány percig magukba merülve ülnek ott, a hűvös folyosó falát félig borító csempéknek vetve fejüket, aztán Vanessa az, aki hamarabb megtörik.

– A legjobb barátnőm volt, a francba is! – motyog a spanyol nő halkan, közben érzi, hogy haragjától égető könnycseppjei lassan szánkáznak le puha arcának lankáin. Egész testét megrázza a sírás, mire Fernando összeszorult szívvel pillant le a zokogó nőre, s izmos karjait szorosan Vanessa köré fűzi végül. Szereti ezt an nőt a karjai között, és nem tudná elviselni, hogy neki fájjon bármi is.

Önzőnek, képmutató, kétszínű senkinek érzi magát, amikor az előttük húzódó ajtó mögött haldokló francia nő ellen beszél, de már semmit sem számít neki az az önző ember. – Mostantól minden rendben lesz.

Hosszasan ülnek ott egyedül, némaságba burkolódzva. Vanessa is lassan megnyugszik, háborgó lelkére valóságos gyógyírként hat a spanyol csatár finoman férfias illata, melyet végig maga körül érez, míg sós könnyeitől nedves arcát a férfi széles mellkasára fekteti. Mindent megtenne azért, hogy ez a pillanat sose érjen véget, mégis el kell húzódnia egy picit a focistától, hogy annak kíváncsi, sötétbarna tekintetébe nézhessen.

– Menj be először te. – mondja, hangja remeg, de tele van bizalommal, amin a férfi is őszintén meglepődik. Miközben hosszú csókot nyom a nő homlokára, s lehunyt szemmel szippantja magába Vanessa parfümjének alig érezhető illatát, csak arra tud gondolni, mit tett azért, hogy kiérdemelt egy ilyen csodálatos nőt maga mellé. Lassan feláll, s miután még egyszer hátranézett a mögötte ülő Vanessára, belép a csöndes szobába.

Fire meet gasoline

Ott fekszik a francia szőkeség az ágyon, eltakarva a fehér, kórházi takarók sokaságával. Haja fénytelen, arca kissé sápadt, ajkai nem húzódnak mosolyra, amely valaha ellenállhatatlanná tette a fotósok előtt. Egészen sovány, nem karcsú, nem vékony, egyszerűen sovány. Vékony keze a takarón pihen, s amikor a nő meghallja, hogy valaki belépett a szobába, lassan felnyitja világoskék szemeit. A két szempár már nem csillog élettől telítetten, inkább megvetni valóan pillant fel a nő világos szempillái alól. Smink nélkül már nem is olyan szép. Vagy talán csak a férfi gondolatai teszi ők taszítóvá Fernando számára?

– Fer, de jó, hogy itt vagy. – motyogja elhaló hangon Sonia, vékony kezeivel próbál feljebb ülni az ágyban, sikertelenül. A focista int, hogy inkább ne mozogjon, de esze ágában sincs közelebb menni, ahogyan azt pár pillanattal később Sonia mézes-mázos hangon kéri.

– Elbúcsúzni jöttem, Sonia. – szólal meg végül, tekintete akaratlanul is rideg, elutasító. Soniát a durván, érdektelenül kiejtett szavak fájdalmasan térítik észhez. Páni félelemmel a lelkében próbál valamilyen jó indokot találni a gondolatai között. Tudja jól, a férfi és az ő drágalátos „barátnője”, akit már hosszú ideje nehezen bír maga mellett elviselni, találkoztak kinn, és a közbelépése nélkül beszélgettek. Ami csak azt jelentheti, hogy fény derült a titkaira, és Fernando már nem szereti.

– Hadd magyarázzam meg! – kéri, hangja azonnal erősebben cseng, akaratosabban. A férfi meghallva ezt a hanghordozást, mélyet sóhajt, nehogy valami durvábbat mondjon az előtte fekvő nőnek.

– Többé már nem irányíthatsz minket. – jelenti ki, tekintete könyörületlenül fúródik az egyedül maradástól mindennél jobban félő francia nő világos, szürkéskék szempárjába.

– De Fernando! – kiált fel Sonia, bár halkabban, mint ahogyan azt tervezte. Kezdi az ereje elhagyni, s ettől még jobban megriad. Nem fog tudni kiállni magáért, és a férfi, akit ő úgy szeret, aki az övé lett, mert ő úgy akarta, kicsúszik az irányítása alól. – Én a barátnőd vagyok, a szerelmed. Lesznek majd közös gyerekeink. Nem halok meg, ezt te is tudod. Minden rendben van velem, működnek a kezelések, és jól leszek.

Fernando hitetlenül emeli tekintetét a plafonra, mintha gúnyosan megvető mosollyal az ajka szélén egy felsőbb istenségtől kérne segítségül egy kis erőt és türelmet.

– Sonia, te hallod magadat? – emeli végül sötét pillantását vissza a szőkeségre. – Beteg vagy. A kezeléseid semmit sem értek, és meg fog halni. Nekünk semmilyen jövőnk sincsen, ezt jól jegyezd meg.

– De… – A nő lassan visszahanyatlik a párnájára, fejét erőtlenül fordítja a kifelé sétáló férfi irányába. Szólni akar, újabb hazugságokkal elhitetni vele, hogy ő a számára megfelelő, nem Vanessa. Tehetetlen dühvel mered a kinyíló ajtón belépő nőre. A fiatal spanyol az ágya felé indul, ám végül inkább megáll annak a végében, majd ráemeli sötét tekintetét egykori barátnőjére.

– Azt hittem, számítok neked valamit. – kezd el beszélni, különösebb megerőltető gondolkodás nélkül jönnek telt ajkaira a szavak, amelyeket rögtönözve intéz a dühtől fortyogó Soniának. Akárhányszor a francia nő közbevágna, vékony kezét felemeli, és folytatja tovább. El akarja mondani, mit tett vele a barátnője. Hogy mennyire tönkretette. Megalázta. Összetörte. – De tudod mit? – szólal meg mímelt ártatlansággal, kérdésnek szánt szavaiból merő gúny csöpög. – Nem az zavart igazán, hogy engem tönkretettél. Fernandót is összetörted. És ezt sosem fogom neked megbocsájtani, Sonia.

A spanyol nő kecsesen hosszú lábaival lassan lépdel az ágy oldalához, majd az erejét már teljes mértékben elvesztett nőhöz hajol, egészen közel. Hangja fojtott, halk, de dühtől meg-megremegő és rekedt. – Vége van, Sonia. Nem vagy már többé szép. Sem híres, vagy szeretett. Elhagytak a rajongóid, a családod, Fernando, és még én is. Vége van.

Végül felegyenesedik, s magában mantrázva, hogy minden rendben van, elűzi a szemébe gyűlt könnyeket. Egy pillanatra utálja magát, amiért ilyen kegyetlen volt. De a reluxa fémlapjai között a székek előtt idegesen fel, s le járkáló focistára pillantva már tudja, helyesen cselekedett, amikor felállt, és harcolt a szerelmükért. Mikor kilép a szoba ajtaján, hallja a szoba közepén álló ágy körül elhelyezett gépek éles sípolását, ám már szinte nincs is abban a világban. Hosszú pillanatokig néz farkasszemet a spanyol férfival, aki ledermedve áll a folyosó közepén. Mindketten megadják az egy perc néma csendet az eltávozott francia nő emlékének, szinte meg sem rezzenve a hirtelen hangokra, amiket a szobába siető orvosok és ápolónők keltenek a folyosón.

Végül Fernando lehunyja néhány pillanatra barna szemét, majd a nőhöz lépve, szorosan megöleli. Őszintén reméli, Vanessa gondolatait az illata még mindig eltereli a rossz dolgokról. Ezt az apró titkot a nő akkor osztotta meg vele, amikor egyszer nagyon berúgtak két üveg olasz bortól, és a spanyol annyira felszabadult, hogy ezt a számára talán zavarba ejtő információt elárulta a férfinak.

A spanyol nő szorosan bújik focistájához, majd mélyeket lélegezve a bódítóan finom illatú kölnijéből, együtt indulnak el a kórházból. Fernando számára nem is kérdés, hogy a nőt egyedül hazaengedi. Kezét el sem engedi, míg oda nem érnek a drága autójához, s amíg Vanessa be nem ül a kényelmes ülésbe. A focista átsiet a saját oldalára, beül, majd a sebváltón pihentetve kezeiket, összefűzi ujjaikat. Ő az útra figyel, míg a spanyol nő az egész testét bizsergető, régről jól ismert érzést köszönti ismerősként. Mosoly kúszik ajkainak sarkába. Itt van végre Ő is, és mindketten ugyanarra gondolnak, semmi másra. Nincsenek felesleges szavak, csak a sokatmondó pillantások és az utánozhatatlan összhang.

* * *

Vékony ujjait fehér bögréjének füle köré fonja, s figyelmesen hallgatja Fernando nevettető történeteit a csapatáról. Néha körbepillant az otthonos kis kávézóban, ahova oly’ sokat jártak régen a focistával. Mikor éjszakánként ki akarták szellőztetni a fejüket, mindig ide jöttek, hiszen itt olyan volt, mint a közös szülővárosukban is. A Fuenlabradára emlékeztető sötét falburkolat, a faragott pult, rajta nehéz márványlappal, az apró, kör alakú faasztalok fehér mécses tartókkal és a szintén fehér kovácsoltvas székek puha párnáikkal mind egy mások számára ismeretlen világba, haza repítették őket. Ilyenkor, megbújva a földszintre néző, növényekkel otthonosított galérián, közös történeteket meséltek, nosztalgiáztak a találkozásukról, a közös első csókjukról,  a város fölött húzódó dombságon töltött éjszakákról, amiken a focista titokban megszöktette a spanyol nőt a gazdag család birtokáról. Ez a kis hely a közös életüket tükrözte, még azelőtt, hogy a felnőtt léttel járó bonyodalmakat és viharokat át kellett élniük.

A Vanessának mesélt, Matracosokkal kapcsolatos történetek hatására előtör a nőből a nagy Madridista, így nem tudja megállni, hogy ne keljen a Királyi Gárda védelmére, amikor a csatár nagyban az Atlético Madridot fényezi.

– Tudod, szerintem nem véletlenül kerülitek ti el a Real kapuját. Ismerem Ramost meg a stoplis cipőjét, és ti is tudjátok, hogy jobban jársz, ha távolról sem mész a közelébe a labdával. – nevet fel Vanessa a gondolatra, hogy amikor az El Classicók idénye beköszönt és a két rivális madridi klub összeméri tudását, Sergio biztosítja barátját, hogy ha Nando csak a közelébe megy a kapunak, elköszönhet a sípcsontjától. És Fernando mindig jobbnak látja a békességet.

Fernando csak grimaszol egyet, majd felnevet és amíg úgy tesz, mintha figyelne Vanessa mondandójára, a nőt fürkészi pillantásával. Arcának finom vonalait, selymes, bronzos bőrét, telt ajkait, s hibátlan, fehér fogsorát, sötét, puhán fénylő, hullámos hajtincseit, sötétbarna tekintetét, ami most cinkosan figyeli a férfit.

– Megvagy! – kuncog fel a nő, élettel teli tekintetében az a régi fény csillog most megint, amelyet akkor vitt magával a spanyol férfi, amikor még nem tudta, mekkora hibát követ el azzal, hogy ezt a fantasztikus nőt, barátot, lelki társat elhagyja.

Szorosan egymás mellett fekszenek a puha ágyban, s bár forró bőrük szenvedéllyel próbálja a másikat elcsábítani, most nem engednek a kísértésnek. A csatár az ölelésében fekvő nő vizes hajtincseivel játszadozik, miközben a spanyol nő focistájának fedetlen mellkasához közel bújva, a vihar után éledező hajnali világot hallgatja. Elmosolyodik a gondolatra, milyen jól esett neki, amikor a hirtelen nyakukba zúduló nyári zápor nem csak a főváros levegőjét, hanem az ő lelküket is felfrissítette. Végre nem úgy ázott meg, mind néhány héttel azelőtt, bosszúsan átkozva a könnyed záport, meg az előszobájában vígan figyelő esernyőjét, hanem örült, hogy kézen fogva szaladhat a belvároson keresztül Nandóval, és gondolatait úgy mossa el a hűsítő eső, mint az utcán felgyülemlett forróságot.

Örömmel lökték be a focista modern házának tejüvegből készült ajtaját, s miután egymást váltva lezuhanyoztak, s a nő egy kényelmes Real Madrid mezbe bújt, ami valamikor egy nyertes meccsen még Ramosé volt, majd gazdát cserélt, leültek a fedett terasz széles lépcsőjére, és ahogyan régen, kakaót ittak és megettek két zacskó tejkaramellát. Hallgatták a nyári záportól felfrissült természet hangjait, a hajnalban csiripelni kezdő madarak könnyed énekét, aztán amikor az eső még néhány percre újra elkezdett lefelé hullani az égből, együtt áztak bőrig.

A száraz alsóneműikben aztán gondtalanul feküdtek egymás ölelésébe a széles franciaágyon, melyet a focista sosem használt hazugságokra alapuló előző kapcsolata alatt, így egy vendégszobába költözött át addig, Vanessa pedig csak élvezte, hogy újra ott lehet vele, bármikor megcsókolhatja, bármikor elbújhat izmos karjainak ölelésében, bármikor bebizonyíthatja, mennyire szereti a férfit, még mindig.